Ferminám továbbra is mereven elzárkózik a személyes találkozó gondolatától is, noha múlt hétfő óta egyikünk sem volt már dolgozni, és a gyerekek, házastársak is home-office-ban vannak. Most már nem is inkább a fertőzéstől való félelem az akadály Kedvesem számára, hanem hogy milyen ürüggyel lépjen le a otthonról, a férjétől egy pásztorórára. Ez karantén idején már sokkal több konspirációt igényel.

Bár üzenetváltásaink továbbra is forrók, mint a koronás beteg homloka, érzelmeim pedig olyan buzgóak, mint a kínai hatóságok a statisztikák meghamisításában, mindazonáltal úgy döntöttem, hogy egy kicsit pihentetem most ezt a projektet. Történt ugyanis azóta valami.

Pénteken futni mentem az erdőbe, a hűvösvölgyi reptérre. A reptérről kivezető egyik ösvényen futottam össze egy erdei nimfával! Valószínűleg ő is már egy hete be lehet zárva otthonra, mert nagyon beszédes kedvében volt: 10-15 méterről diskurálva szídtuk együtt a sok felelőtlen retardált köcsögöt, akik nagy tömegben a járvány ellenére is önfeledten piknikeztek a napsütésben a repülőtéren. Nagyon romantikus volt! Aztán elváltak útjaink.

Hejj, te nimfa, nagyon sajnálom már, hogy olyan muja voltam, és nem kértem tőled lehetőséget még egy találkozásra! Ha olvasod ezt és emlékszel még a jelenetre, írj kérlek privátban vagy a kommentszekcióba!

Ferminával továbbra is minden nap váltunk üzeneteket a Tinderen. Beteljesítetlen vágyunk türelmetlenségünket exponenciálisan növeli, mint elmaradt utazási korlátozások a koronavírusos betegek számát. Hogy mégis valamicske kéjt vigyünk az őrjítő hétköznapokba, Drágám kép küldését kérte. És milyen jól tette: már a gondolat is teljesen felvillanyozott!

Csakhogy itt jött a probléma. Amint a fürdőszobatükör előtt állva próbáltam egy szigorúan ízléses, nem-malac, de azért vágyat keltő képet lőni magamról a mobilommal, egyszer csak belém hasított a felismerés: meghíztam! Több mint egy hete nyomon a munkát home-office-ból, itthon vagyok a feleségemmel és a gyerekekkel, nem járok sehová, max. heti egyszer bevásárolni. Kondizni sem voltam, viszont mivel rengeteg kaját bevásároltunk, a szokásosnál többet eszem - már csak az unalom miatt is.

Megfogadtam, hogy ez nem mehet így tovább! Ha így folyatom, mire véget ér a karantén, és mire Ferminám végre karjaimba omolna, olyan zsírdisznó leszek, hogy szerelmünk hiába ostromolja a sztratoszféra magaslatait, undorodva fordul majd el tőlem a Kedves! Márpedig mit ér a legfennköltebb érzelem is, ha nem torkollhat kiteljesedésbe?

Ezért megfogadtam, hogy bezártság ide, meg oda, mostantól esténként kijárok sétálni meg gyúrni a környékünkön lévő játszótér melletti utcai kondiba. Formában kell maradnom, hogy Ferminának ne okozzak csalódást!

Szerelmemmel, akit továbbra is Ferminának fogok hívni, igen intenzív chatelést folytattunk a Tinderen az elmúlt napokban is. Szenvedélyünk kifejezését jelentős részben a koronavírussal kapcsolatos terminológia határozta meg. "Úgy vágyakozom utánad, ahogy a világ a vakcinára" - írta nekem Fermina, én pedig ezt válaszoltam: "Szívében íly melegséget betűk elolvasásától legfeljebb csak az érezhet, ki hipochonder és egy álhíroldalon a koronavírus elleni gyógyszer megjelenéséről szóló hír akad a szeme elé". 

Nade aztán a romantikus képzelgésekbe mégis beszűrődött a gyakorlatiasság, mikor olvastam, hogy a Szent Lászlóban kétfős szobákba is zárhatják a karanténba került embereket. Mivel a Ferminával való találkozásom egyik fő akadálya, hogy nehéz megszervezni úgy, hogy titokban maradjon a házastársaink előtt, a másik akadály viszont, hogy mindketten félünk a koronavírustól, hatalmas ötletem támadt. Ha egy szobában zárnának minket karanténba, szerelmünk végre beteljesedne, és közben a legnagyobb biztonságban lennénk, orvosi értelemben és hitveseink elől is.

Mesteri terv, kétségtelen. Nem tud valaki valami protekciót a Szent Lászlóba?

A szerelem mindig nehéz ügy volt, pláne járványok fennforgásakor. Erről Gabriel García Márquez is írt a világirodalom egyik legromantikusabb regényében, a "Szerelem a korela idején"-ben. Nos, talán ez ihletett meg engem is. 

A hasonlóságok a regénybeli Florentino és Fermina illetve az én történetem között szinte döbbenetesek. Szerelmemmel, akit most inkognitója megőrzése érdekében én is Ferminának fogok nevezni, mi is levelek tömegét váltottuk már - legalább is, ha a Tinder-üzeneteket is elfogadjuk levélnek. Még február elején ismerkedtünk össze, azt mondanám, szerelem volt első jobbra húzásra. Azóta forró érzelmektől fűtött üzenetektől izzott mindkettőnk okostelefonja és a dolgok kezdtek egyre jobban alakulni.

Csakhogy jajj, midőn szenvedélyünk éppen készült volna a beteljesülés útjára lépni, sajnos drága Ferminám visszakozott és lemondta a mindkettőnk által oly' hőn áhított személyes találkát. Alapvetően nem is az zavarta, hogy ő is, én is házasok vagyunk (náluk egy, nálunk három gyerekkel), mert ezt a fake Tinder profillal és a megfelelő konspirációs technikákkal mindketten jól kezeltük. Megijedt azonban a koronavírustól: mivel nem tudtam neki hitelt érdemlően bizonyítani, hogy nem jártam mostanában a fertőzésekkel sújtott területen - és ő se tudott volna ilyen biztosítékot adni nekem. 

De szerelmünk útjába nem állhatnak ilyen akadályok! Most újabb üzenetet írok Neki. Talán nekem nem kell Rá 50 évet várni, és hamarabb lecseng ez az egész. Mindenesetre annyit megígérhetek, hogy hallottok még felőlem!